Erdész Barna, a Gallery East of Eden kortárs galéria alapítójaként, az Erdész Galéria & Design társtulajdonosaként következetesen törekszik a progresszív, kísérletező szellemű kortárs design és képzőművészet képviseletére. Most a 360DBP kurátoraként kérdeztük a kulisszatitkokról, és még az is kiderült, ha választhatna, milyen designtárgy lenne. (Az interjú rövidebbre szerkesztett változata a Körkép című, a kiállítást a látogatók számára bemutató, nyomtatott kiadványban is olvasható.)
Mi a szerepe egy kurátornak egy designkiállítás megvalósításában?
Édesapám, Erdész László immár negyven éve vezet kereskedelmi galériát, és ez idő alatt mindketten voltunk – és vagyunk ma is – műtárgyszállítók, adminisztrátorok, fotósok, grafikusok, művészetmenedzserek, képkeretezők, szövegírók, kiállításrendezők, belsőépítészek, rendezvénytervezők és -szervezők, művészettörténészek, installálók, és még ki tudja, mi minden. A kurátor feladata rendkívül összetett: pontosan ismernie kell a kiállítandó anyagot és az alkotókat, értenie a helyszín adottságait, tisztában kell lennie a kiállítás céljaival, a megszólítani kívánt közönséggel, az üzenettel, a tér dramaturgiájával és a bemutatás módjával. Ha jól végeztük a munkánkat, a látogatók nemcsak emlékezni, hanem beszélni is fognak a kiállításról, a látottak pedig gondolatokat, érzéseket indítanak el bennük. Sőt, egy formatervezési, ipar- vagy képzőművészeti csoportos tárlat akár inspirációként is szolgálhat egy új tárgy megalkotásához, vagy egy hétköznapi probléma frappáns megoldásához – ami aztán emberek millióinak életét változtathatja meg.
Ugyanakkor fontos, hogy egy kiállítás sikere mindig csapatmunka eredménye, hiszen az is a kurátor, aki aztán a rendezés során a „két centivel jobbra… nem, inkább egy centivel balra” típusú finomhangolásokkal teszi próbára az installálók türelmét.
Más ez a mostani folyamat, mint egy képzőművészeti kiállítás esetében?
Ami a képzőművészet és a design különbségeit illeti: ma már a kortárs képzőművészet gyakran objektekről – térbe kiterjedő, körbejárható alkotásokról – szól, nem kizárólag képekről. Míg egy nonfiguratív műnél a néző sokszor saját értelmezésére, asszociációira vagy a kurátori szöveg iránymutatására hagyatkozik, egy funkcionális tárgy – például egy szék – első pillantásra egyértelműnek tűnik: az, ami. Mégis, ha alaposabban megvizsgáljuk, apránként feltárulnak a tárgykultúra mélyebb szintjei: az ikonikus előképek, a forma mögött húzódó tervezői szándék, vagy akár az alkotó nemzeti hovatartozása, amelyek új értelmezési horizontokat nyithatnak meg.
Mi vezérelt a kiállítás koncepciójának kialakításakor, mit szeretnél üzenni az idei tárlattal?
Az idei kiállítás mottója: „Design Aligns – Creating Together, Living Connected”, ami a tárgyalkotás szempontjából különös jelentőséggel bír. A fő cél – azon túl, hogy bemutassuk a mai magyar formatervezés jelenét és felvillantsuk a jövőjét – hogy generációkat, korszakokat és történeteket kapcsoljunk össze. Ezzel is szeretnénk megmutatni, hogy elődeinktől tanulva, együtt alakítjuk a jövőt, amelynek irányát végső soron mi magunk határozzuk meg.
Hogyan fedezheti fel a látogató ezeket a korokon és stílusokon átívelő kapcsolódásokat?
Merjen közelebb lépni a kiállított tárgyakhoz. Azokkal, amelyekkel szemben kritikusabb, próbáljon meg szorosabb kapcsolatba kerülni: nézze meg több szemszögből, igyekezzen megérteni, miért gondolta az alkotó, hogy például a karfa íve úgy lesz ergonomikus, vagy miért éppen azt a mázat választotta a keramikus. Próbálja meg 40–60 percre félretenni a telefont, kint hagyni a külvilágot, lelassulni, és elmerülni a kiállított tárgyak világában. Miután egyenként szemügyre vette a műtárgyakat, lépjen hátrébb, és próbálja rendszerszinten is meglátni az összefüggéseket. Keresse a jeleket, a nemzeti identitásunk lenyomatait, ikonikus elődeink „DNS-ét” a tárgyakban.
Hogyan érdemes végighaladni a kiállításon, mire érdemes fókuszálni?
A látogatói útvonal majd adja magát – nem szeretném senkire rákényszeríteni, hogy milyen ütemben vagy irányban járja be a kiállítást. Maga a befogadó épület is külön figyelmet érdemel, izgalmas múltat hordoz. Egykor egy fedél alatt dolgoztak itt építészek, régészek, tudományos kutatók, restaurátorok, hivatali felügyelők, fotósok, könyv- és levéltárosok, gépészek, villamos tervezők, statikusok, kertészek és kivitelezők. A szobordíszes kapuzaton át, a bronz- és üvegajtón belépve a földszinten Domanovszky Endre 1971-ben készült, grandiózus mozaikképe fogadja a látogatót, a főlépcső falán pedig Thúry Mária 1973-ban elhelyezett gobelinje látható. Az épület külsején túl érdemes időt szánni a befogadó installációkra is, amelyek neves kortárs építészek munkáját dicsérik, és méltó párjai mind a tárgyszelekciónak, mind a 360 Design Budapest szellemiségének.
A kiállítás szellemisége ösztönzött a jelentkezésre, vagy tágabb szemszögből közelítettél?
Szakmám szerint formatervező mérnök vagyok, életem korai szakaszától végigkísér a vizuális- és tárgykultúra világa – leginkább a képzőművészet. Korábban lehetőséget kaptam arra, hogy a Milan Design Week magyar megjelenésének kurátoraként bizonyítsak, és a pozitív visszajelzések után magától értetődő volt számomra, hogy érdemes folytatni ezt a kollektív, építő munkát. Látom a hazai formatervezői szcéna kihívásait, ugyanakkor a lehetőséget is, amelyen Bonta Gáspár barátom és kollégám ezt megelőzően, mint a korábbi kiállítások kurátora, öt éven keresztül, fáradhatatlanul dolgozott. Ahogy Jonas Salk mondta: „The reward for work well done is the opportunity to do more.”
Miképp látod a hazai designszcéna aktuális helyzetét? Milyen tendenciákat tartasz ígéretesnek?
Az East of Eden kortárs galériám Magyarországon elsőként rendezett úgynevezett „collectible design” vagy „functional art” kiállításokat, és jelenleg is egyedüli magyar kortárs galériaként képviselem ezt a műfajt hazai művészeti vásárokon, például a Budapest Contemporary-n és az Art Marketen. Ezek a tárgyak művészeti attitűddel, ugyanakkor funkcióval is bírnak, és rendkívül limitált példányban készülnek. Én rendeztem például Senteski Boldizsár első önálló kiállítását, aki Dániában, Koppenhágában, Párizsban, Londonban és New Yorkban is elismert alkotó a műfajban. Szerveztem tárlatot az Architecture Uncomfortable Workshop párosának munkáiból, akiket sokan a hazai építészeti világ „arisztokrata punkjainak” tartanak. Imádom Horváth Orsolya alkotásait is, aki a műfaj sajátosságait az antwerpeni ToucheToucheThat formációnál sajátította el – az ő tárgyaik a világ legnagyobb design gyűjteményeiben is szerepelnek. Szenvedélyesen rajongok a tárgyakért – ezt a szemléletet szeretném megismertetni a hazai gyűjtőkkel.
Ahhoz ugyanakkor, hogy a hazai design versenyképes lehessen, iparra és a gyártókapacitásra van szükség. Vannak ugyan bizonyos anyagokra és technológiákra szakosodott cégek, amelyek egyre magasabb színvonalon dolgoznak – én is együttműködöm olyan gyártóval, akivel közösen prototípusokat készítünk: egyedi megrendelésre, építészeti díjak kivitelezésére vagy akár filmes produkciók számára. De ez nem hasonlítható össze Olaszország, vagy a skandináv országok ‒ hagyományosan a design fellegvárainak ‒lehetőségeivel. Nem elég ugyanis megtervezni egy tárgyat: gyártani is tudni kell. Ha ott áll a vevő, előfordulhat, hogy 1000, 10 000 vagy akár 100 000 darabot kell szállítani, versenyképes áron. Erre a hazai designipar jelenleg csak korlátok között képes. És szintén fontos, hogy az alkotók jobban felkészüljenek arra, hogy a tervezés mellett saját maguk professzionális értékesítésében és reprezentálásában is tudatosabb szerepet játszanak.
A kiállítás hogyan járul hozzá a szakma megerősödéséhez?
A 360 Design Budapest jelentős esemény, amely komolyan elősegíti a magyar és közép-európai formatervezők ismertségének növelését, valamint támogatja a márkák értékesítési lehetőségeit és piacszerzését. Ahhoz pedig, hogy egy magyar designtermék elindulhasson hódító útjára, gyártani kell. Ha egy országban megalkotunk egy jövedelmező terméket, és rendelkezésre áll a megfelelő szakértelem és innovációs háttér, akkor azt hazai keretek között tudnunk kell megvalósítani is. Ezért is fontos, hogy a rendezvénysorozat során olyan dedikált eseményt is szervez a Magyar Divat & Design Ügynökség, amely a gyártók és tervezők találkozását segíti.
Hogyan hatott a szakmai munkádra, hogy idén te lehettél a 360DBP kurátora?
Inspirált, hogy a galériám vízióját kitágítsam. A „collectible design” itthon még szinte ismeretlen fogalom, de ezen az úton szeretnék továbbhaladni. Egy galerista kollégám gyakran mondta: „Barna, neked galériát kell nyitnod, ez a sorsod.” Éltem a Közel-Keleten, ahol van egy mondás: maktub – arab kifejezés, amely annyit jelent: „meg van írva, megíratott”. Számomra ez az út: a képzőművészet és a design világa. Ez a szenvedély remélem érezhető a kiállítást járva is.
Emlékszel arra a designobjektumra – akár hazaira, akár nemzetközire –, amely először megszólított, vagy akár elindított a szakmai pályádon?
Több ilyet is tudok mondani. Szentendrén, édesapám galériájába egyszer behoztak egy régi, ütött-kopott szaxofont. Amikor megláttam, azonnal lenyűgözött – az anyagválasztása, a formája, de legfőképp a története, amely ezt a különleges patinát adta neki. Persze rögtön be akartam iratkozni a zeneiskolába, hatévesen. Végül sajnos nem tanultam meg szaxofonozni ‒ de talán majd a kiállítás után.
Később, már felnőttként egy évig Amerikában vezettem egy galériát New York államban. Egy reggel úgy döntöttem, lefutok az óceánig, ami nyolc mérföldnyire volt a háztól, ahol laktam. Sűrű, tejfehér ködben indultam, de ahogy a nap magasabbra kúszott, a köd feloszlott, és egy tágas, füves mező mellett találtam magam. Ott állt egy nagy ház, előtte pedig ott állt Richard Serra – a művész, akit nagyon tisztelek, és aki 2024-ben hunyt el ‒ egyik több tíz méteres szobra. Egy olyan alkotás volt ez, amit addig csak könyvekben láttam, akkor pedig húsz méterre álltam tőle, és bárki odamehetett hozzá.
2021–2022-ben Londonban, a Barbican Centre-ben láttam az Isamu Noguchi-kiállítást, amelynek hatása azóta is bennem él. A japán–amerikai művész és bútortervező alapfelvetése egyszerű, mégis felszabadító: lényegében bármi lehet szobor.
Végül szeretném megemlíteni a New York-i MoMA-ban látott, Moholy-Nagy László EM 1, EM 2 és EM 3 (1923) című munkáit. Ezek tulajdonképpen a világ első, digitális úton létrejött műtárgyai. Moholy telefonon adta az utasításokat a tűzzománcmesternek – nem véletlenül hívják a sorozatot „Telephone Picture”-nek.
Ha te magad egy designtárgy lennél, mit választanál – és miért?
Jó kérdés, valami olyan tárgy lennék, ami generációról generációra öröklődik, és nap mint nap használják. Olyan tárgy, amelyet egy tervező álmodott meg, szeretettel raktak össze, és ha elromlik, nem dobják ki, hanem megjavítják. Azt hiszem, a fiam, Marcell kezén egy szép, analóg antik óra lennék, vagy a feleségem, Zsófi ujján egy gyűrű.
Erdész Barna, a Gallery East of Eden kortárs galéria alapítója, az Erdész Galéria & Design társtulajdonosa. Szakmai életútja során több mint száz hazai és külföldi művészeti vásár és kiállítás lebonyolításában vett részt. Ismereteit a BME Ipari termék- és formatervező szakán alapozta meg, később projektmenedzserként és tervezőcsapat-vezetőként számos nemzetközi esemény megvalósításában működött közre, többek közt Dubaiban, Sanghajban és Hannoverben is.