„Mindig a látogató szemével kell gondolkodni” – Manhertz Ingrid és Albert a 360 Design Budapest kiállítás építészeti koncepciójáról

Manhertz Ingrid és Manhertz Albert közösen vezetik az építészeti pályázaton győztes Space Buffet-t. Installációjuk a rendezvény mottójára rezonál, miközben megőrzi a Budai Vár történeti atmoszféráját is. A közös munkáról, látásmódjukról és szakmai álmaikról beszélgettünk. (Az interjú rövidebbre szerkesztett változata a Körkép című, a kiállítást a látogatók számára bemutató, nyomtatott kiadványban is olvasható.)

Unokatestvérként hogyan egészítitek ki egymás látásmódját?

A: Más területeken vagyunk erősek, és éppen ez tesz minket igazán jó párossá. Ingrid elképesztően precíz, a legapróbb részletekig kidolgozza a projekteket, én ezzel szemben gyorsabban haladok, olykor talán kissé felületesebben, viszont az elején rendszerint én reagálok elsőként, lendületet adva a folyamatnak. Egyik hozzáállás sem tökéletes önmagában, a közös út éppen a különbözőségeinkből rajzolódik ki. Érezzük, mikor kell elengedni valamit, és mikor érdemes továbbvinni. A szemléletünk is eltérő: más egyetemi háttérből érkeztünk, ezért más nézőpontból közelítünk meg bizonyos tervezési helyzeteket. Ez mindig új színt hoz a közös munkába, hiszen másképp gondolkodunk a koncepcióról, és ebből mindketten építkezni tudunk.

I: Mindkettőnknek jót tesz ez a dinamika. Ha én lassítok, és újra meg újra át akarok rajzolni valamit, hogy megtaláljam a legtökéletesebb megoldást, Albert az, aki ösztönöz, hogy továbblépjünk és haladjunk előre.

Ingrid, a Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonján szerzett tapasztalat hogyan hatott arra, ahogyan ma egy kiállítási térhez közelítesz?

I: Szerencsés helyzetben voltam, mert nagyon korán csatlakoztam a csapathoz. A kidolgozási folyamat során különösen hasznos tapasztalat volt látni, miként tud a tervezői oldal és a megrendelői szempont összehangolódni egy kiállításban. Ez a két irány sokszor eltér, és épp az a feladat, hogy közös nevezőre hozzuk őket.

A másik fontos tanulság, hogy mindig a látogató szemével kell gondolkodni. Figyelni kell arra, ki mit lát először, milyen útvonalon járja végig a kiállítást, és milyen rétegekkel találkozik közben. Vannak, akik hosszú órákat szánnak rá, mások viszont csupán egy pillantás alapján alkotnak véleményt – mindkettő esetben el kell érnünk, hogy ugyanaz az élmény, üzenet jusson el hozzájuk.

Ha már említetted: mi volt a cél, milyen élménnyel gazdagodjon a látogató, amikor először belép a 360 Design Budapest kiállítói terébe?

I: Úgy gondolom, hogy már az érkezés pillanatában érzékelnie kellene, hogy nemcsak az épület, a környezet is épp olyan fontos komponense az egyenletnek. A Budai Várnegyed macskaköves utcáiról érkezve aligha számítanak a látogatók arra, hogy egy kifejezetten high-tech anyaghasználattal és koncepcióval találkoznak, éppen ezért a kontraszt különös jelentőséggel bír.

A: Mindezzel együtt a legfőbb hangsúly mégis azon van, hogy a tárgyak kerüljenek a középpontba. Egy nagyon régi, sok stílusréteget hordozó épületről van szó, amelybe egy olyan gondolatot igyekeztünk beépíteni, amely nem széttartó, hanem egységes koncepció mentén kíséri végig a látogatót. Az volt a célunk, hogy a kiállítás összhangban álljon a térrel, ne vonja el feleslegesen a figyelmet, hanem már az első pillanatokban világossá tegye, mi történik itt. Ezután pedig lassan, fokozatosan, mindig új rétegeket kibontva, de mégis a tárgyakra irányítva a figyelmet, tudjon végighaladni az épületen.

Mennyit változott a koncepció, a végső tárgyszelekció, a kurátori együttműködés hatására?

I: Az első koncepció kialakításakor sokáig mérlegeltük, adjunk-e fekete burkolatot a dobozoknak. Hosszas vacillálás után a merész, határozott gesztus mellett döntöttünk. A közös munka során azonban többször felmerült: bár a fekete valóban erőteljes hatású, könnyen elvonhatja a figyelmet az összképről. 

A: Ez egy közös gondolkodási folyamat eredménye volt, amelyben Erdész Barna, a kiállítás kurátora és a Magyar Divat & Design Ügynökség csapata is részt vett. Maga az alapötlet nem változott, csupán az anyag színe alakult át, majd elhagytuk az épület belső burkolását is, így a teljes architektúra látható marad. Ebbe helyezzük bele a posztamens-dobozokat, amelyek fényes felületükkel kontrasztba kerülnek a régi falakkal. Ezek a falak néhol az idő nyomait viselik, de számunkra éppen ez az izgalmas: a kettősség, az eltérő minőségek találkozása tudatos része a koncepciónak.

Hogyan reagáltatok a tárlat mottójára (Design Aligns – Creating Together, Living Connected)?

A: Vannak olyan értelmezések, amelyek egyértelműek, például a fényes felületeknél az emberek és a tárgyak visszatükröződnek, a látogatók lépteikkel és mozgásukkal egy új, közös képet hoznak létre. Emellett egy interaktív, immerzív installációt is tervezünk a térbe, amely már sokkal fókuszáltabban kapcsolódhat a közös alkotáshoz.

I: De van egy másik szempont is, amely inkább a térhez kapcsolódik, és kevésbé a közös alkotáshoz, mégis a kapcsolódás gondolatához kötődik. A helyszín ugyanis sok apró, zegzugos térből áll össze. Bár a földszinten és az emeleten is található egy-egy központi helyiség, ezekből számos kisebb szoba ágazik el. Mi kizártuk azokat a tereket, amelyeket nem szerettünk volna használni, a többit viszont úgy kötöttük össze, mintha egyetlen nagy helyiség lenne.

A generációtok másként közelít a kiállítási terekhez, mint az idősebb tervezők?

A: Én sokkal inkább a felfogásban, a tanult szemléletben, a gondolkodásmódban vagy az a munkaközegben látom a különbséget, mintsem az életkorban. Ki hogyan definiálja magát, milyen projekteket visz, milyen irányba nyit. Vannak olyan tervezők az idősebb generációból is, akik kifejezetten kortárs, friss dolgokat hoznak létre, és akadnak olyanok is, akik inkább a hagyományos megoldások felé hajlanak. Hozzátenném, hogy minél idősebb valaki, vagy minél hosszabb ideig dolgozik egy tradicionálisabb építészeti pályán, annál nehezebb frissnek maradnia.

Fiatal építészként mit gondoltok: mennyire kapnak teret itthon a kísérletezőbb installációs megoldások?

I: Úgy látom, sokan próbálkoznak ezzel az úttal, és az igény is határozottan jelen van az építészetben: érzik, hogy a hagyományos modell nem feltétlenül működik számukra. Ugyanakkor nem könnyű ezt az irányt választani, mert gyakran szembe kell nézni az építőipar és a megrendelők elvárásaival, befolyásával. A szakmai gyakorlat során sok olyan kötöttséggel találkozunk, amely szűkíti a látókört. Ez a szemlélet akkor tud igazán kibontakozni, ha olyan megrendelőre találunk, aki maga is nyitott ezekre a kérdésekre, és megvan a kölcsönösség az együttműködésben.

Mi az a szakmai álom, amit a jövőben szeretnétek megvalósítani?

A: Szeretném, ha olyan irodát hoznánk létre, amelynek szerves része a műhelymunka, és ahol a tervezés és a kivitelezés, valamint ezek kölcsönhatása is folyamatosan jelen van. Ez számunkra alapvetés, nem elég csak megtervezni valamit, szeretjük a gyakorlatban is létrehozni.

I: Most is jellemző ránk, hogy azonnal kipróbáljuk, ami eszünkbe jut: anyagokat, csomópontokat, maketteket. Fontosnak tartom, hogy a mindennapok ne csupán a számítógép előtt teljenek, hanem kézzelfogható kísérletezésről is szóljanak. Ezzel együtt nekem az az egyik legnagyobb álmom, hogy legyen egy testvérirodánk külföldön, és néhány éven belül lehetőségünk nyíljon más országokban is projekteket tervezni. Nem egy konkrét hely lebeg előttem, sokkal inkább az a vágy, hogy máshol is kipróbálhassuk magunkat.

Manhertz Ingrid, alap- és mesterdiplomáját a METU Építészet és Design Tanszékén szerezte. 2022-ben végzett, azóta az egyetem oktatójaként is dolgozik, valamint részt vesz a Pécsi Tudományegyetem doktori képzésében. Dolgozott a 2025-ös Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjának projektcsapatában, végigkísérhette a koncepció alakításától a kiállítás kivitelezéséig a folyamatot, ami hozzájárult ahhoz, hogy újraértelmezze építészeti szakmagyakorlását, és megerősítette abban, hogy munkájában a saját útra lépjen.

Manhertz Albert, követve a családi hagyományt, a gimnázium után kőfaragó-, épületszobrász- és műköves képzésre járt, miközben édesapja mellett műemléki épületeken dolgozott – elsajátítva a gyakorlati tudás alapjait. Később a MOME építész szakán számos kézi és digitális technikát kipróbált, komplex tervezői szemléletet alakított ki. Az egyetemet követően Benczúr László mellett dolgozott, ahol a koncepcióalkotástól a kivitelezésig minden fázisba betekintést nyert. Ezt a sokoldalú, felfedező szemléletet szeretné továbbvinni a Space Buffet stúdióban.